Hét kérdés, amelyet érdemes feltenni a készülés során

Az 1965-ös, főműsoridőben közvetített első televíziós adás óta az elnöki országértékelő beszéd nagy nézettségnek örvendő látványosság lett, tele politizálással, kézfogásokkal, éljenzéssel és tapsolással, nemkülönben bekiabálásokkal és torokköszörülésekkel. Egyes pillanatokban az egység kerekedik fölül, máskor a gyűlölet jeleit látjuk megnyilvánulni.

Különösen szembeötlő a megosztott kongresszus látványa. Hagyománnyá vált, hogy a republikánus képviselők ülnek az egyik oldalon, a demokraták a másikon.

A gyülekezet is kezd egyre inkább erre hasonlítani. Amikor a pásztor szétnéz a gyülekezeten, sok esetben megosztottsággal szembesül – a gyülekezeti tagok elkülönülnek egymástól képletesen és térben is, többek között politikai nézetük, faji és etnikai származásuk, valamint társadalmi-gazdasági helyzetük alapján.

Ettől megszakad Isten szíve, és csorbát szenved az egyháznak a világ felé elhangzó bizonyságtétele.

Hogyan érhetjük el, hogy prédikációink lerombolják a válaszfalakat, és elősegítsék a megbékélést és az egységet? Kezdjük azzal, hogy felteszünk hét kérdést a készülés során, mielőtt még a szószékre lépnénk!

1. A teológiai kérdés

A teológiai kérdés így hangzik: Mit mond a Biblia a békéltetésről?

A békéltetés hozzátartozik az evangélium, sőt az egész Biblia lényegéhez. Az igei prédikáláshoz tehát alapvető fontosságú arra biztatni az embereket, hogy béküljenek meg Istennel és egymással.

A Biblia hatvanhat könyve egyetlen békéltető elbeszélést alkot. Érdemes úgy gondolni erre, mint egy öt tételből álló műre: Teremtő, első teremtés, elidegenedés, megbékélés és végső teremtés.

Mózes első könyvének első fejezete az első két versben bemutatja a teremtő Istent:

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.”

Az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szent Szellem Isten öröktől fogva tökéletes és harmonikus közösséget élvezett. A Szentháromság Isten szavával létre hívta a világot – és az jó volt. Az 1Mózes 1 hétszer mondja ki a teremtett rendről, hogy „jó”.

A világ tökéletes, tiszta és harmonikus volt. Ám nem maradt ilyen. Az 1Mózes 3-ban Ádám és Éva fellázadt Isten parancsa ellen, zavart idézve elő az Istennel és egymással való kapcsolatukban. Az 1Mózes 4-ben pedig az ebből eredő harag, konfliktus és erőszak tragikus végeredményt szült: „…rátámadt Kain a testvérére, Ábelre, és meggyilkolta.” (8. vers)

Az Isten által teremtett világ megromlott, ahogyan képmásának hordozói is torzultak. Mindannak, ami ma csapásként sújt bennünket – a gőg, a lázadás, a működésképtelenség, a megosztottság, az igazságtalanság, a kegyetlenség és az erőszak –, a bűn a gyökere.

Hála Istennek, a történet nem itt ér véget. Isten küldetést kezdeményezett, hogy mindent visszaszerezzen, megbékéltessen és újjáteremtsen. Az 1Mózes 12,3-ban ígéretet tett Ábrahámnak, ez az ígéret pedig végül Jézus testet öltésében, életében, halálában és feltámadásában teljesedett be.

A Kolossé 1,19–20 szerint „tetszett az egész Teljességnek, hogy benne [Isten Fiában] lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent […] úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által”.

Isten egymással is szeretné kibékíteni az embereket. Jézus úgy mutatta ezt be, hogy „lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést” zsidók és pogányok között (Efezus 2,14). Ahogyan Pál apostol magyarázta: Istennek az volt a szándéka, „hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában…” (15–16. vers)

Ezzel el is értünk az utolsó tételhez: a végső teremtéshez. A megváltás narratívája azzal ér véget, hogy az Éden helyreáll, és az új ég lejön az új földre. A megbékélés maradéktalanul megvalósul, és attól kezdve nem ér véget a virágkor.

Addig pedig az az egyház küldetése, hogy elvezesse az embereket az Istennel való helyes kapcsolatra (függőleges megbékélés), egyúttal leszámoljon az emberek között uralkodó megosztottsággal és ellenségeskedéssel (vízszintes megbékélés).

A „test cselekedetei” között a Galata 5-ben Pál felsorolja a következőket is: „…ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság…” (20–21. vers)A Szellem gyümölcse pedig „…szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (22–23. vers)

Az 1János 4,20-ban az áll: „Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.”

Prédikálás előtt tegyük fel magunknak a kérdést: Mit mond az adott igeszakasz a függőleges és a vízszintes megbékélésről?

2. A kontextusra vonatkozó kérdés

Természetesen az emberek összebékítése ritkán megy olyan könnyen, hogy előrukkolunk négy ponttal és egy jól hangzó címmel. Az emberi konfliktus bonyolult és kényes dolog. Ezzel el is értünk a kontextusra vonatkozó kérdéshez: Mi húzódik meg az emberek között emelkedő válaszfalak mögött?

Mindenki úgy jön a gyülekezetbe, hogy nem éppen fényes a múltja. Ha a múlt nem is gyakorol közvetlen hatást a jelenre, azért ott ólálkodik az emberek elméjében, szívében és megtapasztalásaiban.

Éppen ezért nagyon fontos végiggondolni, hogy milyen tekintetben segíti elő vagy éppen akadályozza az egységet a saját történetünk, a gyülekezeti tagjaink háttere és a gyülekezetünk, városunk története.

Amit átélünk, az formál bennünket külön-külön és együttesen is. Kihat az énképünkre és arra, ahogyan másokról gondolkodunk.

Mielőtt prédikálni kezdünk, gondoljuk át, hogyan járulhatott esetleg hozzá a múlt a gyülekezetben jelenleg észlelhető megosztottsághoz. Milyen törések következtek be? Milyen teológiai, szolgálati vagy társadalmi-kulturális kérdések bizonyultak a legmegosztóbbnak gyülekezetünk számára? Résekhez, sőt akár szakadásokhoz is vezettek?

Közben tartsuk észben, hogy a történelem nézőpont kérdése. A történet igen változó, attól függően, éppen ki meséli el, különösen, ha valamiféle konfliktusról van szó. Ezért is olyan fontos több nézőpontból meghallgatni a kérdést.

Mielőtt prédikálunk a gyülekezet tagjainak, előbb hallgassuk meg őket! Hadd mondják el a történetüket, a fájdalmukat, hadd öntsék ki a szívüket! Így amikor kiállunk a szószékre, már alkalmasabbak leszünk arra, hogy kontextusba illesszük a megbékélés bibliai történetét, és építsük az egység hídjait, összekötve az eltávolodást okozó pontokat.

Ez nem azt jelenti, hogy adjunk teret a pletykának, tűrjük el a hamis tanítást, vagy legyünk engedékenyek a bajkeverőkkel szemben. Sok olyan válaszfal is létezik társadalmunkban és a gyülekezetekben, amelyet büszkeségből emeltek. Olvassuk csak el a megjegyzéseket egy ellentmondásos közösségimédia-poszt alatt! Valószínűleg több kevélységgel és gyűlölködéssel találkozunk, mint alázattal és jóindulattal. Az emberek ragaszkodnak az igazukhoz, és sokszor vasvillát ragadva háborúba bocsátkoznak érte.

Ez alól nem kivétel az egyház világa sem. A keresztyének annyira vaskalaposak tudnak lenni, hogy bálványt faragnak olyan szokásokból és nézetekből, amelyeknek nem sok közül van a Szentíráshoz. A Krisztus testén belül felmerülő lényegtelen viták – a zenével kapcsolatos nézeteltérésektől kezdve a politikai csatározásokig – eltérítenek küldetésünktől, hogy tanítvánnyá tegyük az embereket.

A probléma nem új keletű. Pál a Korinthusiakhoz írt első levelében úgy érezte, esdekelnie kell, hogy vessenek végre véget a megosztottságnak:

„A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre! Mert azt a hírt kaptam rólatok, testvéreim, Khloé embereitől, hogy viszálykodások vannak közöttetek.” (1Korinthus 1,10–11)

Mi volt a konfliktus forrása a korinthusi gyülekezetben? Pál így folytatja: „…mindenki így beszél köztetek: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé.” (12. vers)

Válaszfalak, frakciók, klikkek jöttek létre. Viták támadtak köztük. Szükségét érezték, hogy igazuk legyen, akár az evangélium terjedésének rovására is. A korinthusi keresztyének, ahelyett, hogy Krisztus-követőket szereztek volna, azon vitatkoztak, melyik szolgálattevőt kövessék. Nem arra törekedtek, hogy „teljesen eggyé legyenek”, ahogyan ezért Jézus is imádkozott (János 17,23), hanem önös érdekeiket részesítették előnyben, és így szem elől tévesztették rendeltetésüket.

Talán mi is átérezzük Pál bosszús csalódottságát, amikor szemrehányón azt kérdezi a korinthusiaktól:

„Hát részekre szakítható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg? Hálát adok Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, csak Kriszpuszt és Gájuszt, nehogy azt mondhassa valaki, hogy az én nevemre keresztelkedtetek meg. Igaz, megkereszteltem még Sztefanász háza népét is, rajtuk kívül azonban nem tudom, hogy mást is megkereszteltem volna. Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem bölcselkedő beszéddel, hogy Krisztus keresztje el ne veszítse erejét.” (1Korinthus 1,13–17)

Pál felfedte, mi az igazság ezekkel a viszálykodásokkal kapcsolatban. „[M]ert még testiek vagytok – írta. – Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e? Ha az egyik ezt mondja: »Én Pálé vagyok«, a másik pedig azt: »Én Apollósé«, nem emberi módon beszéltek-e?” (1Korinthus 3,3–4)

Úgy is mondhatjuk, hogy a korinthusi keresztyének hasonló kapcsolati működési zavarokkal küszködtek, mint a hitetlenek. Ismerősen hangzik?

Ezek után azonban Pál emlékeztette a korinthusiakat arra, hogy józan felelősség terheli őket Krisztus gyülekezetének tagjaiként: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? Ha valaki Isten templomát beszennyezi, azt elpusztítja Isten, mert Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1Korinthus 3,16–17)

Milyen viták, bálványok és büszkeségből fakadó gondok gátolják a gyülekezetünket abban, hogy betöltse az Isten országára szóló elhívását? Mi ezeknek a gondoknak a története és háttere?

Ha valamilyen területen nézeteltérés van, ismerjük be, beszéljünk róla, és imádkozzunk érte! Azután a gyülekezet családja tegye le ezeket az Úr kezébe, hadd tudjanak arra összpontosítani, ami a legfontosabb: hogy megismerjék Jézus Krisztust, és róla beszéljenek másoknak, „róla is mint a megfeszítettről” (1Korinthus 2,2).

3. A személyes kérdés

A szolgálattevők sem mentesek attól a fajta bűnös hozzáállástól, azoktól a szavaktól és tettektől, amelyek megosztottságot idéznek elő.

Mivel bukott világban élünk, maga az evangélium is időnként botránkozást okoz (Máté 13,57; 15,12; Márk 6,3; Galata 5,11). Ez azonban nem hatalmaz fel arra, hogy feleslegesen bántók legyünk. A Szentírás felhívja a figyelmünket arra, hogy szeretetben ragaszkodjunk az igazsághoz (Efezus 4,15).

Ezért is olyan fontos, hogy az igehirdetők alaposan megfontolják a személyes kérdést: Milyen a szívem állapota?

Mindenkinek vannak vakfoltjai (Zsoltárok 19,13). Isten azonban éretté akar tenni, és át akar formálni bennünket Krisztus képére (2Korinthus 3,18).

Az 51. zsoltár, az egész Szentírás egyik legnagyszerűbb bűnbánati zsoltára hasznos példát nyújt a megújulásra.

A zsoltáros azzal kezdi, hogy elismeri Isten felséges jellemét – irgalmasságát, szeretetét és könyörületességét (1–6. vers).

Ugyanakkor beismeri saját bűnösségét és azt, hogy rászorul Isten segítségére és bocsánatára (7–15. vers). Így imádkozik: „…töröld el minden bűnömet! Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (11–12. vers)

Miközben törekszünk az egységre a gyülekezetben, kérjük Istent, hogy leplezze le, ha van az életünkben olyan bűn, amely kapcsolati törések okozója lehet! A Szent Szellem rámutathat olyan területekre, amelyekkel foglalkozni kell személyes csendességünkben vagy akár egy mentor, keresztyén lelkigondozó vagy pszichológus segítségével.

A helyreigazítás érkezhet akár egy megbántott személytől is, aki rávilágít disszonáns viselkedésünkre. Egy prédikáció közben elhangzó meggondolatlan vicc vagy a közösségi médiában közzétett ellenséges megjegyzésünk a közösség építésének és az evangélium továbbadásának útjába állhat.

Maradjunk alázatosak, vizsgáljuk meg szívünket, fogadjuk szívesen a visszajelzést, és törekedjünk bocsánatot kérni Istentől és másoktól, amikor hibázunk!

Pál bátorított az önvizsgálatra, és arra biztatott másokat, hogy figyeljék meg az ő életét és példáját: „Önmagatokat tegyétek próbára, hogy hitben jártok-e! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Ha nem, akkor még kipróbálatlanok vagytok. De remélem, felismeritek, hogy mi viszont kipróbáltak vagyunk.” (2Korinthus 13,5–6)

Néhány verssel később pedig így ír: „…állítsátok helyre a jó rendet magatok között, fogadjátok el az intést, jussatok egyetértésre, éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz.” (2Korinthus 13,11)

Ahhoz, hogy a békesség és egység légkörét tudjuk ápolni, elengedhetetlen, hogy a szívünk imádattal teljes, bűnbánó és szeretetteljes maradjon.

Az 51. zsoltár zárósoraiban a zsoltáros mintha az egész országon széttekintene. Így kérleli Istent: „Tégy jót a Sionnal […]! – Majd hozzáteszi: – Akkor majd kedveled a helyesen bemutatott áldozatokat…” (20–21. vers)

A zsoltáros legutolsó kérése az életet adó közösségre és a felelősséget felvállaló kapcsolatokra vonatkozik. Egy olyan vezető szavai ezek, aki időt szakított arra, hogy megbizonyosodjon róla: jó állapotban van a szíve Isten és mások előtt.

4. A hatókör kérdése

Hírvivők vagyunk, a szívek megváltoztatása nem a mi dolgunk. Isten az, aki helyreállítja a kapcsolatokat, és meggyógyítja az összetört szíveket.

Pál így ír: „Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” (1Korinthus 2,4–5)

Az igehirdető dolga az, hogy a Szent Szellem erejével átadja Isten szavát, és nem az, hogy túlzottan a gyülekezet válaszreakciójával foglalkozzon, vagy azt megpróbálja kitalálni. Nagyon fontos ezt szem előtt tartanunk, miközben feltesszük a hatókör kérdését: Milyen eredményért terhel engem a felelősség?

Manapság az amerikai egyház sokszor túl sokat foglalkozik a mérhető eredményekkel: a látogatottsággal, a bemerítkezők vagy az imáért előre jövők számával és az adakozás mértékével. Nincs semmi rossz abban, ha az igehirdetők vágynak a gyülekezet növekedésére.

De ahelyett, hogy próbálnak minél több embert odavonzani, minél nagyobb lelkesedést gerjeszteni, minél több pénzt összegyűjteni vagy akár minél több kapcsolati problémát helyrehozni, talán itt az ideje, hogy jobban keressék a Szent Szellemet, a végeredményt pedig Istenre bízzák.

Az igehirdetéssel kapcsolatban muszáj a Szent Szellemre hagyatkoznunk. A Szellem, aki a teljes Szentírást ihlette (2Timóteus 3,16), és felkente Krisztust az örömhír hirdetésére (Lukács 4,18), bennünket is felhatalmaz erővel, hogy bizonyságot tegyünk az ő igazságáról (Cselekedetek 1,8).

A Szellem az, aki megítél a bűn felől (János 16,8; 1Thesszalonika 1,5). Az embernek azonban szabad akarata van, és eldöntheti, hogy pozitívan (Cselekedetek 2,37–41) vagy negatívan reagál (Cselekedetek 7,54–58) a Szent Szellemre.

Mi az tehát, ami a mi felelősségünk? Ahogyan Pál mondta Timóteusnak: „Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt, mint aki nem vall szégyent a munkájával, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.” (2Timóteus 2,15) Ez az elhívásunk, és erről az eredményről kell majd számot adnunk.

Azt nem mi szabjuk meg, hogy miként reagál valaki az igehirdetésünkre. Azt azonban megtehetjük, hogy mindenben engedünk a Szent Szellemnek, még a másokkal való érintkezéseinkben is. Végtére is „az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes” (2Timóteus 2,24).

Ha szolgai hozzáállást választunk, és pásztori szívünk van, az segít bemutatni hirdetett szavaink igaz voltát.

5. A módszertani kérdés

Amikor a vezetők megpróbálnak leszámolni a megosztottsággal, sokszor a különbségekre összpontosítanak. Van jobb út.

Nem kell minden nézeteltéréssel kapcsolatban dűlőre jutni. Inkább tegyük fel a következő kérdést:  Hogyan léphetnénk tovább a közös vállalásaink alapján?

Ahelyett, hogy folyton hozzávágnánk a tagok fejéhez a nézetkülönbségeket, inkább gyakran emlékeztessük őket arra, hogy Krisztusban egyek! A prédikációinkban beszéljünk közös hitelveinkről és vállalásainkról!

Kezdjük az alapoknál! Jézus két nagy parancsolatot adott nekünk a Máté 22,36–40-ben és a Márk 12,30–31-ben, amikor követői szívére helyezte, hogy szeressék Istent maradéktalanul, felebarátjukat pedig úgy, mint önmagukat. Ez a két elv nem független egymástól, a Krisztus-követők egy időben, egymással átfedésben megvalósítandó megbízását alkotják. Ahogyan az 1János 4,21 rámutat: „…aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.”

Isten nem arra hívott el, hogy szeressük a megosztottságot, hanem arra, hogy szeressük egymást. Hogyha erre az igazságra nézve egyet tudunk érteni, a nézetkülönbségeinknek nem szabad meggátolniuk abban, hogy összefogjunk Isten országának az előmozdításáért.

A nagy missziói parancs a Máté 28,18–20-ban Jézusnak azt az utasítását fogalmazza meg, hogy tanítványai menjenek el, tanítsák és merítsék be az embereket. Ehhez hozzátartozik, hogy ott kell hagynunk a megszokott helyünket, hirdetnünk kell a megbékélés evangéliumát, és be kell hoznunk a kívülállókat Isten családjába.

Mai széttöredezett, versengő kultúránkban könnyen előfordul, hogy az emberek megszállottan csak a nézeteltéréseikkel foglalkoznak. A biblikus igehirdetés azonban visszatereli a Krisztus-követők figyelmét közös küldetésükre.

6. A gyakorlati kérdés

Ha mindenki egyetért az alapvető dolgokban, már csak a hatodik kérdés van hátra: Milyen gyakorlati lépéseket tehetek, hogy a megbékélés felé terelgessem a gyülekezetet?

Először is meg kell értenünk az elfogultságot, és hagynunk kell, hogy az emberek kibeszéljék magukat.

A The Leader’s Guide to Unconscious Bias (Vezetői útmutató az öntudatlan elfogultsághoz) című könyvben a szerzők megállapítják: „Embernek lenni annyi, mint elfogultnak lenni.” Mindenkinek küzdelmet jelent a tudatos vagy öntudatlan részrehajlás. Csakhogy mindkettő egészségtelen személyközi érintkezésekhez vezet gyülekezeti tagjaink és vezetőtársaink irányában.

Természetünknél fogva hajlamosak vagyunk azokhoz vonzódni, akik hasonlítanak ránk – a faji vagy etnikai származás, a társadalmi-gazdasági helyzet, a meggyőződések, az érdeklődés, a politikai elvek és egyebek terén. A társadalomtudósok ezt a hajlamot affinitási torzításnak nevezik.

Az ilyen magatartás komoly gondokat okozhat, különösen gyülekezeti vezetők esetében. Ha csupa olyan ember vesz körül, aki pont olyan, mint mi, az korlátok közé szorítja szolgálatunk eredményességét.

Barátaink csoportja faji és etnikai szempontból sokszínű vagy homogén? Szoktunk érintkezni más felekezetek keresztyén vezetőivel, vagy gyanakodva méregetjük őket? Kedvesen válaszolunk annak, aki nem ért egyet velünk, vagy elkezdjük becsmérelni? Hallgatni is tudunk ugyanannyit, mint beszélni, vagy pedig elbeszélünk az emberek feje fölött, és csak a nézetünket erőltetjük?

Kérjük a Szent Szellemet, hogy segítsen gyökerestől kiirtani belőlünk az előítéleteket és úgy látni az embereket, ahogyan ő látja őket: olyan egyénekként, akiket Isten szeret, és akiknek a megmentésére Jézus eljött (János 3,16)!

Álljunk készen a nehéz beszélgetések levezetésére is! Sok gyülekezeti vezető nem szívesen engedi meg a nyilvános vitát a gyülekezeti tagok között. Érthető, hogy szeretjük az ellenőrzött környezet kiszámíthatóságát. A nyílt fórumok kockázatot hordoznak.

Megvan azonban a megfelelő színtér arra, hogy a keresztyének átbeszéljék nézetkülönbségeiket. Ilyen lehet például a házi csoport, a vezetőségi megbeszélés és a gyülekezeti tagok gyűlése.

Ahhoz, hogy a gyülekezeti tagoknak teret adjunk nézeteltéréseik átbeszélésére, sok imádkozásra és gondos tervezésre van szükség. Fektessük le az ilyen megbeszélések alapszabályait már az elején! Az, hogy az igazságot szóljuk, nem jelenthet engedélyt a másik rágalmazására. Létfontosságú az alázat, a kedvesség, a szelídség és a jóindulat.

Nyomatékosítsuk, hogy a gyűlölködő beszédnek és a becsületsértésnek nincs helye. Nevezzük nevén a bűnös beszédet és viselkedést – például a rasszizmust, az idegengyűlöletet, a szexizmust, az életkor szerinti diszkriminációt vagy a büszkeséget –, és buzdítsunk bűnbánatra.

Ha mi kiállunk az igazság és a jogosság mellett, gyülekezeti tagjaink is ezt fogják megtanulni.

7. A kategóriák kérdése

Végül elértünk a kategóriák kérdéséhez: Milyen bibliai motívumok és igerészek foglalkoznak a ránk jellemző megosztottsággal?

A Biblia sok helyen beszél a bűnökről, amelyek megosztanak bennünket, és arról is, hogy Isten az egyház egységére vágyik. Szőjük bele ezeket az igerészeket prédikációinkba! Fektessünk hangsúlyt az elidegenedés, a bűn, az engesztelés és a megbékélés bibliai motívumaira, és beszéljünk arról, hogyan vonatkoznak ezek a gyülekezetünkben, közösségünkben és kultúránkban jelen lévő válaszfalakra!

Ne féljünk kényes témákról prédikálni! Először azonban talán kérjük ki pásztortársaink vagy megbízható szolgálótársaink véleményét, akik már megbirkóztak ezekkel a problémákkal!

A teljes Írás Istentől ihletett és hasznos, azonban egy adott témához egyes igerészek szorosabban kapcsolódnak másoknál. A társadalmi osztály szerinti megkülönböztetés példáját felhozva: érdemes kifejteni az 1Sámuel 16,7, illetve a Nehémiás 5 szakaszát, átgondolni, melyik igerész kapcsolódik a legszorosabban a mi helyzetünkhöz, aztán beleásni magunkat.

A békéltetés szolgálata

Talán vannak olyan keresztyének, akikben felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e megbékélésre. Miért ne dönthetnénk úgy, hogy elindulunk két külön irányban, és nem állunk szóba egymással?

Az evangélium adja meg erre a választ, amikor emlékeztet arra, hogy a megbékélés áll az Istentől kapott küldetés középpontjában. Így írt erről Pál a 2Korinthus 5,17–19-ben:

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét.”

Miközben hirdetjük a megbékélés üzenetét, és elsegítjük a bűnösöket az Istennel való megbékélésre, abban is segítenünk kell nekik, hogy kibéküljenek egymással.

Nézzük csak meg, mit mond a Kolossé 3,13–15 az egységről:

„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent. És Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, hiszen erre vagytok elhívva az egy testben.”

Az egymással való megbékélés nem szabadon választható lehetőség. Szeretet, kegyelem és alázat kell hozzá, amelyek abból fakadnak, ha meghallgatjuk a megbékélés üzenetét, és válaszolunk rá.

A szíveket egyedül Isten képes átformálni. Prédikációink azonban elsegíthetik az embereket arra, hogy meg kell térniük bűneikből, meg kell bocsátaniuk, és el kell engedniük a vágyat, hogy megnyerjenek olyan vitákat, amelyeknek nincs jelentőségük az örökkévalóság szempontjából.

A békéltetés szolgálatához hozzátartozik, hogy a megosztott gyülekezetnek prédikálva egységre szólítjuk fel az embereket.

Ahhoz, hogy a keresztyének bizonyságot tehessenek a hitetlen világnak, meg kell békélniük egymással. Jézus azt mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13,35)